Oldalak

2010. december 10., péntek

A dzsoenherriszizmus :o)

Amíg a karácsonyi ajándékokat varrogatjuk, nem sok mindent tudunk mutogatni a két varrósarokból, így egy kis egyéb kategóriával szolgálok nektek, kedves Olvasóink! :o)

Könyvekről lesz szó, Joanne Harris könyveiről...

Az egész a Csokoládéval kezdődött. Először filmen láttam, aztán megpillantottam a könyvet egy bolt kirakatában... muszáj volt megvennem. Egyrészt, mert érdekelt, másrészt, mert jól nézett ki. :o) Jó, az is igaz, hogy bennem mindig nagy a kísértés arra, hogy könyvet vegyek. Ami más nőnek a cipő, és a táska, nekem a könyv. Meg persze a méter-, és rövidáru. :o)
Szóval, bár a könyv más volt, mint a film, de tetszett. Így aztán, amikor megjelent a Szederbor, az ajánlóját elolvasva, azt is megvettem, és nagy kedvencem lett.
Aztán jöttek sorban, egymás után, már nem is tudom, talán pontatlan a sorrend, de a polcomon ott sorakozik az Ötnegyed narancs, A partvidékiek, az Urak és játékosok, a Szent bolondok, a Csokoládécipő, a Rúnajelek, a Bársony, és keserű mandula, az Aludj, kislány (némelyik többször kiolvasva). Bár meg kell mondjam, nem tetszett mindegyik egyformán. A Rúnajelek jó kis fantasy történet, skandináv istenekkel, és varázslatokkal, de bármennyire is szeretem az ilyesmit, Joanne Harrist nem ezért veszek.
Sokkal inkább azért a hétköznapi varázslatáért, ami azért a legtöbb könyvében megvan. Titokzatos, és letehetetlen, magával ragad a hangulata. Ki ne játszana el néha a gondolattal, hogy milyen jó lenne egy kis varázserő, ezt, vagy azt megváltoztatni, egy kicsit könnyebbé tenni az életünket? Én legalábbis szoktam erre gondolni. Joanne Harris főhőseinek így vagy úgy, mindig megvan a maguk kis sötét titka, mind különböznek az őket körülvevő, "normális" világtól, akár a jelenben élnek, akár néhány évtizeddel, vagy több száz évvel ezelőtt. Emiatt aztán gyakran szemben is állnak vele, vagy félik, és menekülnek az elől, hogy rájuk kényszerítsék a "normális" értékrendet, és viselkedést; vagy dacolnak vele, esetleg lenézik, és kihasználják az "egyszerű halandók"-at. Legtöbb könyvét párhuzamosan, több szereplő szemszögéből meséli, ezzel is bonyolultabbá, egyszersmind abbahagyhatatlanná téve az olvasást. Néha több idősíkon járunk, felváltva, és csak lassan bontakozik ki a kép, az Agatha Christie-hez is méltóan váratlan végkifejlet háttere. Néha varázslatos, néha borzongató, de a krimiszerű regényei is inkább afféle idegfeszítő sakkjátszmák, semmint véres boncolgatások (a helyszínelők stílusában).
Végül pedig a stílusa is igazán kedvemre való, rövid példaként álljon itt zárásként a legújabb könyve, a Kékszeműfiú ajánlója:

"Volt egyszer egy özvegy, akinek három fia volt - Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb - mogorva és agresszív.
Barna volt a középső gyerek - félénk és lassú felfogású.
De az anya kedvence Kék volt - a gyilkos."

Hát nem fogja meg rögtön az embert? Engem igen. :o)

Folt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése